Bár íróként sokan nem a Hős útja szerkezettel dolgoznak írás közben, de ha felmerül a kérdés, hogy mi a nyugati történetek tradicionális struktúrája, a legtöbben a Hős útját említik. Ez nem véletlen, hisz Joseph Cambell kutatásai épp arra irányultak, hogy találjon egy olyan univerzális mítoszt (monomítoszt), ami a legtöbb kultúrában fellelhető.
Évtizedeken keresztül el is fogadtuk, hogy a nyugati kultúrákban ez a szerkezet egyetemesnek tekinthető, ám 2022-ben megjelent John Truby a The Anatomy of Genres című könyvével, és kijelentette, hogy a Hős útja nem egy univerzális mítosz, csak egy férfi harcos narratíva. Ami rendkívül elterjedt és népszerű, de nem az egyetlen mitikus struktúra. Ezzel szembeállította a női mítoszt, ami szintén évezredeken keresztül létezett, csak a férfi mítosz elnyomta.
A női mítoszokról és a Hősnő útjáról nemcsak azért érdemes tudni íróként, mert a Hős útjához képest egy olyan újszerű történetstruktúrát és logikát kínálnak, ami érdekesebbé és modernebbé teheti a történetedet. Hanem azért is, mert bár ugyanúgy élvezzük a Hős útjára épülő történeteket, ezek a mai világban már nem feltétlenül rendelkeznek azzal az egyértelműen magasztos, pozitív üzenettel, mint egykor.
Ezzel szemben a Hősnő útja egy olyan szemléletet vezet be, ami egy fejlett demokratikus társadalomban igazából jobb útmutató a Hős útjánál, és sokkal jobb hátteret nyújt a pozitív társadalmi változásokhoz.
Bár a Truby-könyvben nagy jelentőségű a „női mítosz” történettípus behozása, valójában csak pár oldalt szentel neki, amire önmagában nem igazán lehet alapozni íróként.
Ezért mellé behoznám a Hősnő útja fogalmát és a hozzá kapcsolódó történetstruktúrát is, aminek szintén van több leírása. Én Gail Carriger könyvét veszem alapul, a The Heroine’s Journeyt. (Létezik még egy Hősnő útja leírás Maureen Murdocktól, de az nem nevezhető uniszexnek, így nem azt használom.)
A „női” mítosz nem csak női mítosz
Amikor a múltban posztoltam a Regénynevelde Facebook-oldalon témáról, valaki felvetette, hogy nem igazán kedveli ezt a női-férfi szétválasztást. Személy szerint nem sem tartom ideálisnak „női” mítosz elnevezést, mert még Truby is állítja, hogy igazából ez egy nemfüggetlen kategória, és a nyugati történetmesélésben a legjelentősebb női mítosz történet Jézusé.
A női mítosz vagy a Hősnő útja struktúra nem azt jelenti, hogy:
– nőnek kell lennie a főszereplőnek,
– női témákról szól a történet,
– „női” logikát és megoldásokat alkalmaz.
Női főszereplős, kimondottan „lányos” történetek mögött is lehet „férfi” történetlogika, és férfi főszereplős történetek mögött is lehet „női mítosz” logika.
Az elemzésnél szerintem néha Truby is belecsúszik abba a csapdába, hogy egyes műveket női mítosznak tételez, mert azokban nő a hős és női témák bukkannak fel, miközben nem feltétlenül azok. (Truby a könyvében kiemelten foglalkozik azzal, hogy egy mítosz hogyan mutatja be a társadalom, technológia és természet kapcsolatát, ezért sorolja az Avatart a női mítoszok közé. Én viszont inkább a főszereplő motivációja és céljaira fogok koncentrálni.)
Ebben a cikkben női mítosznak fogom hívni ezt a kategóriát, mert Truby is úgy hívja, de egyébként ezek nem nőies történetek, vonatkoztassunk el az elnevezéstől.
John Truby a női mítoszokról
Truby olyan szempontból úttörő, hogy ő a női mítosz nem hagyományos férfi mítosz egy leágazásának vagy verziójának tekinti, hanem azt állítja, hogy alapvetően hibás az az elképzelés, hogy a Hős útja a monomítosz, egy olyan egyetemes történetstruktúra, ami minden kultúrában ismerős lesz.
Szerinte a Hős útja nem az univerzális történet, mindig is léteztek mellette női mítosz történetek is (Carriger Démétér és Ízisz történetét hozza fel).
A „férfi” és „női” mítosz alapvetően egyaránt arról szól, hogy a főszereplő milyen fejlődésen megy át a kalandok során, hogyan találja meg a helyét a világban és a közösségben, majd a végén „újjászületik”.
Viszont Truby szerint a férfi mítosz fő jellemzői az „oszd meg és uralkodj”, a minél élesebb konfliktus, a lineáris történet, aminek a végén van egy nagy összecsapás.
A női mítosz jellemzői az egyesíts (combine) és fejlődj, a ciklikus történet (újjászületés), és a konfliktus feloldása.
Ismét hangsúlyoznám, hogy nem a főszereplő nemén múlik, hogy egy történet milyen típusú mítosz alá tartozik.
Bár manapság sokkal több női hős kalandjait bemutató mű létezik, ezek többsége még mindig klasszikus Hős útját, a férfi harcos történetek struktúráját és logikáját követi, csak épp női karakterrel. Például a Csodanő és Katniss Az éhezők viadalából a Hős útját járja be.
A mítoszok karakterei és a bűntudat-etika vagy szégyen-etika
Truby még behozza a szégyen-kultúra és a bűntudat-kultúra fogalmat, és a kettő közti átmenetet szerinte az Íliász és az Odüsszeia testesíti meg, amennyiben az előbbi sok éves harcról szól, az utóbbi arról, hogy a hős hogyan talál haza és egyesül a családjával.
Ám ami szerinte a legjelentősebb fordulat volt a női mítosz felé, az Jézus Krisztus története. Ugyanis Jézust a korábbi történetek bosszúálló harcos hősével ellentétben a szeretet és a megbocsátás vezérli, még akkor is, ha az ellenségeiről van szó.
Itt Truby utal a Nietzsche-féle rabszolga-morál és arisztokratikus-morál különbségére, utóbbi abból indul ki, hogy ha valaki „jobb”, akkor jogos, hogy uralkodik mindenki máson.
A rabszolga-morál abból indul ki, hogy jó az, ami a közösség egésze számára jó, nem csak annak, aki hatalommal rendelkezik. A fölötte állókat és azok értékeit rossznak állítja be, hogy a hatalomban lévőket lehúzza saját magához. Ez a morál társadalmi szinten elnyomja az arisztokratikus értékeket (hatalom akarása, önmegvalósítás, függetlenség), és az egyenlőség, az együttérzés és a kollektivizmus eszméit erősíti.
Nietzsche szerint a rabszolga-morál a kereszténységgel érte el a csúcspontját.
Ugyan ezt Truby nem fejti ki, de mások behozzák a szégyen-etika és bűntudat etika különbségét, ami szintén segít megérteni, a két megközelítés különbségét.
A szégyen-etikát az vezérli, hogy elkerülje (nyilván) a szégyent, a megaláztatást, hogy ne tiszteljék, és leginkább a dicsőséget, tiszteletet, büszkeséget akarja elérni.
Aki a bűntudat-etika szerint él, az leginkább a „bűnt” akarja elkerülni, ártatlan akar maradni. Mivel pedig a kereszténységben a legnagyobb bűn a kevélység, ezért a bűntudat-etika egyenlőségre törekszik, hogy senki se álljon a másik fölött.
Valamint a szégyen-etika nem zárja ki a gyilkosságot, ha a „becsület” a tét (pl. háború, halálbüntetés), a bűntudat-etika viszont kizárja.
A szégyen-etika szerint az egyén inkább arra fókuszál, hogy mások hogyan látják őt, a státuszára, a bűntudat-etika szerint arra fókuszál, hogy a saját lelkiismeretének megfeleljen.
Mindezt azért fejtettem ki, mert mindez rávilágít arra, hogy a különböző típusú mítoszoknál mennyire más a főszereplő célja és motivációja.
A Hős és a Hősnő útja Gail Carrigernél
A klasszikus Hős útja struktúráról az előző cikkben írtam. Ezek a történetek azt mutatják be, hogy a hős elhagyja ismerős világát és közösségét, belép az ismeretlenbe, ott mindenféle próbatételeket kell kiállnia, végül pedig általában győzedelmeskedik.
Gail Carriger számára a Hősnő útja főleg abban különbözik, hogy a főszereplő máshogy áll a közösséghez. Valamint azért Hős útjának is része a személyiségfejlődés, de a Hősnő útjában még fontosabb a belső erő megtalálása.
Nála a Hősnő útja 3 részből áll: 1. Leereszkedés az alvilágba, 2. A keresés, 3. Felemelkedés az élők világába.
A Hős útjában a főszereplő tudatosan hagyja el a közösségét, és vág neki egyedül az ismeretlennek. A Hősnő útjában a főszereplő elveszt egy neki fontos kapcsolati rendszert (családot), így akaratán kívül elszigetelődik, és elveszti az erejét. Emiatt kiszolgáltatott helyzetbe kerül (veszély), így megváltoztatja az identitását, és nekiáll egy új közösséget keresni.
Az új közösség (talált család) segítségével átkel az alvilágon. A végső küzdelem során a hősnő összegyűjti a segítőit, és egyezkedés és kompromisszumok révén egy olyan megoldásra jutnak, ami mindenkinek jó.
Ennek a történet logikának alapvető szabálya, hogy a főszereplő egyedül gyenge, és közösségben erős. Egyáltalán nem tételezi hibának vagy hiányosságnak, ha valakinek mások támogatására van szüksége, éppen ez a lényeg.
Míg a Hős útjában a főszereplőnek ugyan lehetnek segítői, de a legnagyobb akadályokat főként egyedül kell leküzdenie, és meg kell mutatnia, hogy önállóan erős, és képes legyőzni az antagonistát, addig a Hősnő útjában nemcsak megvan a lehetősége a főszereplőnek, hogy segítséget kérjen, hanem alapvető, hogy megtegye.
Az ereje nem abban áll, hogy mindentudó vagy szupererős, hanem felismeri, hogy hol vannak a képességeinek a határai, és nagyon jól tudja delegálni a feladatokat. Carriger egyfajta generálisként írja le.
Az egész történetnek nem az lesz üzenete, hogy milyen nagy tettekre képes az ember (így egyes számban), hanem milyen nagy tettekre képesek az emberek közösen. A Hősnő útjában az egyén is akkor tud kiteljesedni, ha közösségben van.
Még egy lényeges különbség, hogy a Hős útja az egyén harca azért, amit jónak és igaznak tart, de a Hősnő útjának része a kompromisszum is, nem egy ember erőlteti rá az akaratát mindenkire. Ezzel együtt a hősnő pozitív befolyást gyakorol a környezetére, civilizáló hatása van.
A Hősnő útjában nincsenek egyéni bosszútörténetek, az egyéni dicsőség nem számít, így a „közemberből uralkodó” történetek sem ide tartoznak.
Összefoglalás: hogyan írj meg egy történetet a Hős útja és a Hősnő útja alapján
Mindezek segítenek körvonalazni, hogy a Hős meg a Hősnő útja struktúrának miben más a megközelítése, és a kétféle főszereplőt mi motiválja.
A Hős útja
– A klasszikus hős kivonul a közösségből, lehetnek társai és segítői, de alapvetően egyedül néz szembe az akadályokkal, egyedül kell győzedelmeskednie.
– Gyakran a közösségért (is) tesz, de fő célja mégis az egyéni dicsőség, és a jutalma az lesz, hogy a közösség fölé emelkedik: vagy ő lesz az uralkodó, vagy mesés gazdagságot kap, a király neki adja a lányát, hatalmas varázsereje lesz stb.
– A hősnek nem feltétlenül célja, hogy megkérdőjelezze a morális szabályokat, de a cél érdekében „felülemelkedik rajtuk” (pl. a gyilkosságot elítélendőnek tartja, talán épp emiatt a bűn miatt támad az antagonistára, de saját maga is öl, ha a helyzet megköveteli).
– Emellett viszont hajlamos a bináris gondolkodásra: valaki vagy jó, vagy rossz, és a rosszaknak szenvedniük kell (a bosszú jogos).
– A hős legnagyobb félelme: kudarcot vall, szégyenben marad, az antagonista megalázza, nem képes magasabb pozíciót kiharcolni magának.
– Fő célja: dicsőség, uralkodás.
– Sötét változata: a nárcisztikus, a diktátor, az autoriter vezető, a „magányos farkas”, aki nem képes valódi kapcsolatokat kialakítani másokkal, és az embereket csak aszerint nézi, kiből milyen hasznot húzhat.
A Hősnő útja
– A hősnő akarata ellenére elveszíti a közösségét, és az útja során igyekszik egy új közösséget találni.
– Fő célja nem az egyéni dicsőség, hanem hogy a közösségben kibékítse az ellentéteket, eltörölje a társadalmi egyenlőtlenségeket, hogy mindenkinek jobb élete legyen.
– Szilárd morális szabályok szerint cselekszik, nem hisz abban, hogy jó cél érdekében szabad ártani másoknak. Ha valamilyen extrém körülmény hatására bűnt követ el (pl. öl), az személyes bukásnak számít, és bűntudata van miatta.
– El tudja különíteni a jót a rossztól, de nem igazán hisz az eredendő gonoszban, az ellenségeit is próbálja megváltani. Képes a megbocsájtásra.
– A hősnő legnagyobb félelme: egyedül marad, nem tudja egyesíteni a közösséget, egy egyenlőtlen társadalomban kell élnie, bűnt követ el, vagy megrontja a hatalom, és visszaél vele.
– Fő célja: egyéni kiteljesedés a közösségben, harmónia.
– Sötét változata: „szolgalelkűség”, megalkuvás, gyengeség, nem emeli fel a hangját, csak hogy a közösség tagja maradhasson.
Példák Női mítosz történetekre
Truby többféle példát is felsorol női mítosz történetekre, mint az Óz a nagy varázsló, Avatar, Gravitáció, Érkezés, Agymanók.
Némelyikkel egyetértek, például az Érkezés inkább „női mítosz” történet, nagyon messze áll a Hős útjától.
Viszont vannak olyan példái, amikkel kevésbé értek egyet, például az Avatarban ugyan megvan a „harmóniában a természettel motívum”, ami egy „női” elem, de a tetőpont a megszokott jók harcolnak a gonoszokkal, és legyőzik őket megoldás, ami inkább egy férfi mítosz konklúzió. A nyugati történetek között kevés jó példát találni.
Jobb példák inkább keleti történetek között fellelhetők, például az animék között. Az általam ismert történetek közül a Ghibli-filmek és leginkább Mijazaki Hajao filmjei azok, ahol a női mítosz logika megfigyelhető.
Egyrészt Mijazaki műveire nem jellemző „a jó legyőzi a gonoszt párharc”, gyakran nincs kimondottan antagonista. Van egy karakter, aki a főszereplőnek problémát okozott, de nem ő maga a gonosz, amit el kell pusztítani. Az antagonista és a gonosz Mijazakinál sokszor absztrakt, mint például a háború. Nem az ellenség a gonosz, aki ellen háború folyik, hanem a háború mint jelenség a gonosz, amit fel kell számolni.
Egy nagyon jó női mítosz történet szerintem A vadon hercegnője, ahol van két nő, akik ellentétben állnak egymással, de mindkettejük álláspontját meg lehet érteni. Míg az Avatarban a természettel harmóniában élő nép a jó, a hódítók a gonoszok, A vadon hercegnőjében természetet pusztító karakter sem gonosz, mert neki is vannak érthető, pozitív céljai. Így a végső megoldás nem az lesz, hogy az egyik fél legyőzi a másikat, hanem az, hogy a két álláspont harmonikusabban él egymás mellett. A főszereplő férfinak nem az a szerep jut, hogy megtalálja, melyik a „jó” oldal, és azért küzdjön, hanem hogy közvetítsen a két oldal között.
Ebből is látszik, hogy a női mítosz nem „girlpower” női szemszögű történeteket jelenti, mert ez a mítosz éppenséggel túlhalad a nemeken és a tradicionális nemi szerepeken.
Szintén jó női mítosz történet A vándorló palota, amire kimondottan igaz, hogy a főszereplő útjának egész célja az, hogy közösséget építsen maga köré. A hősnőt a történet elején elátkozza egy boszorkány, ami egy akadály és megoldandó probléma lesz számára, de a boszorkány még sincs elpusztítandó gonoszként ábrázolva, sőt, amikor a boszorkány szorul segítségre, a hősnő magától értetődően befogadja a „családba”.
Ebben a filmben is inkább a háború és erőszak mint jelenség az ellenség, nem egy karakter.
A főszereplő célja pedig, hogy az új kapcsolatok kiépítése közben önbizalmat szerezzen, és megtalálja a helyét a világban.
Harry Potter-sorozat mint Hősnő útja történet
Gail Carriger elsőként a Harry Pottert hozza fel példának a modern női mítoszokhoz, és a könyvsorozat Truby elgondolásaival is összhangban van, ha például Jézus és Harry útja közötti hasonlóságokat nézzük (önkéntes áldozat, szeretet, megbocsátás).
A Harry Potter-könyvekre már sokan ráhúzták a Campbell-féle Hős útja struktúrát, de szerintem a női mítoszra jobb példa. Annak ellenére, hogy a Harry Potter sok archetipikus elemet átvesz a hőstörténetekből, egy másfajta konfliktusmegoldást mutat be.
Említettem, hogy a Hős önként hagyja el a közösséget, hogy válaszoljon a Kalandra hívásra, a Hősnő útjánál meg főszereplő eleve magányos, kívül van a közösségen, és az is lesz a kalandjának a célja, hogy kapcsolatokat építsen. A Harry Potterben ez utóbbi egyértelműen megjelenik.
Míg a Hős útjában a harcos általában egyedül küzd és egyedül övé a dicsőség, a Harry Potter már az első kötettől szinte mindent közösen csinál a barátaival.
A Hős útja történetekben ha a főszereplő mellett van is valaki, például a szerelme vagy egy vicces sidekick, azokkal nem sokat ér, olykor akadályozzák is, egyedül kell elérnie a célját. A Harry Potterben a női és a férfi társkarakter is nagyon fontos, nélkülük a főszereplő meghalt volna már az első kötetekben.
Míg a Hős útja általában egy karakter felemelkedéséről és dicsőségéről szól, a Harry Potter-sorozatban rendszeresen ki van hangsúlyozva, hogy lehet, hogy a főszereplő számolt le végül a főgonosszal, de ehhez közös erőfeszítés kellett, és a végső konklúzió nem feltétlenül az, hogy a főhős mekkora tettet hajtott végre, hanem hogy Ron és Hermione segített neki irtani a horcruxokat, Neville végül megölte a kígyót, a barátai mind harcoltak mellette, és az anyja, Dumbledore, Piton mind azért áldozták fel magukat… nem azért, hogy ő győzzön, hanem hogy megmenthesse a közösséget.
Carrigarnek az is egy jó megállapítása, hogy ami a hőstörténetekben a győzelem jutalma, a hatalom gazdagság vagy egy fantasztikus fegyver, az a Harry Potterben a Pálcák Ura lenne, a leghatalmasabb fegyver a világon, amit ő egyszerűen elhajít, mert nem akar uralkodni (Harry leginkább akkor volt vezető szerepben, amikor Dumbledore Seregében a többieket tanította varázsolni). Ehelyett a sorozat végén a jutalom a család és egy békében élő közösség, amit nem fenyeget már háború és gyűlölködés.
A konfliktusok megoldását illetően a Harry Potter sorozat kiemelkedik még az ifjúsági regények közül is, mivel annak ellenére, hogy háború zajlik benne, és a főszereplőt egy mániákus sorozatgyilkos üldözi, a főszereplő szinte egyáltalán nem használ agressziót a problémák megoldására.
Amikor megtudja, hogy Voldemort ölte meg a szüleit, onnantól sem a bosszú motiválja.
Harry sorozatbeli fejlődésének nem az a lényege hogy erősebbé váljon, vagy több varázslatot megtanuljon, ügyesebb legyen a harcban, vagy hogy okosabb vagy jobb stratéga legyen, hanem hogy jobban megértse az embereket. A rejtélyszál gyakran karakterekhez és kapcsolatokhoz kötődik, például mi történt Harry szüleivel, ki és miért árulta el őket, kicsoda Sirius, miért utálta Piton az apját, mi történt Dumbledore múltjában stb.
Közben megtanul empatizálni akár az ellenségeivel is, és megtanul jobb döntéseket hozni, akár azoknál is, akikre felnéz. Például hiába utálta Pitont, nem helyeselte, hogy Harry apja és Sirius zaklatták őt iskolás korukban, és olyannyira nem követi el ezt a hibát, hogy ő nemcsak a saját zaklatóját, Dracót, hanem végül az egész Malfoy-családot megmenti, olyan értelemben is, hogy végül esélyt kapnak, hogy visszailleszkedjenek a közösségbe.
A klasszikus hőstörténetekben a hős az, aki a jó oldalon harcol, de az elvileg „jó” kereszteslovag gyakran a cél érdekében tucatjával mészárolja a „hitetleneket”, és ez még morális problémaként sincs ábrázolva. Ahogy a Star Warsnál sem gondolkodunk el azon, hogy a Halálcsillag felrobbantásával több ezer rabszolgaként tartott embert is megöltek a hősök.
Ezzel összevetve radikálisan más az, hogy Harry Potterben a győzelem útja nem a harc elsősorban, hanem a kapcsolatok építése, empátia, megbocsátás, önfeláldozás. A főszereplőnek ezekre a képességekre volt szüksége, és persze végül leszámolt a főgonosszal, de nem erőszakkal, és még felé is képes volt empátiát mutatni.
Az egész sorozat premisszája (a szeretet a legerősebb hatalom) összhangban van Jézus tanításaival, amit Truby a női mítoszhoz sorol.
A Mijazaki karakterek mellett Harry Potterre is illik a közvetítő és békéltető szerep, ő képes leginkább látni, hogy a jó oldalon állóknak is vannak hibáik, viszont akik a rossz oldalon állnak és menthetőek, azoknak segít visszaintegrálódni a közösségbe.
Ahogy említettem, a cél nem az uralkodás vagy a dicsőség, hanem a lehető legtöbb jó a lehető legtöbb embernek.
Tehát a klasszikus hőstörténetekből, a Hős útjából is megtalálható számos elem a Harry Potter sorozatban, de a gerince mégis az, amit mások Hősnő útjának vagy női mítosznak hívnak. Ebből is látszik, hogy ez a struktúra mennyire nem kötődik egy nemhez.
Miért használd íróként a női mítosz logikát?
Mivel általánosságban ritkán használják a nyugati történetekben, ezért friss megközelítést hozhat a regényedbe.
A klasszikus Hős útja struktúra is ismerősen kielégítő a közönségnek, ám ha valaki pozitív példát akar állítani a fiatalok számára, meg akarja mutatni, hogyan lehet a jelenlegi társadalmi struktúrák mellett olyan világban élni, ami a lehető legtöbb embernek a legnagyobb jólétet próbálja biztosítani, akkor a női mítosz logikát érdemes inkább alkalmazni.
Ha valaki fontosnak tartja a közösségek békés együttélését, az a fajta szemlélet, ami elkülöníti a világot jókra és gonoszakra, és a megoldást a gonoszok elpusztításában látja, veszélyes és destruktív lesz. Főleg, ha szembeállítjuk egy olyan szemlélettel, ami mindenki számára a feloldozást keresi.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a Hős útja struktúrát már nem is érdemes használni, viszont a mai világban a nagyon leegyszerűsített formájában, ami azt mutatja be, hogy az egyén kiválik a közösségből, és magányos farkasként legyőzi az akadályokat, elpusztítja az antagonistát, és végül ott ül nagy dicsőségben a trónusán (szintén egyedül), az nekünk már nem egy pozitív történet.
Ha a karakter bosszúban, erőszakban, végletekben tud csak gondolkozni, és az empátiát, a megbocsátást, a másokra való támaszkodást gyengeségnek látja, az ma már nem egy pozitív, hősies karakter.
Mindazonáltal lesznek olyan történetek, amiket el lehet mesélni a Hősnő útja logikával, de másokat viszont nem. Nehezen tudsz úgy a közösségépítésről írni, ha főszereplőd elvonul egy világítótoronyba megtalálni önmagát, és nem is nagyon találkozik emberekkel. Vagy ha egy olyan túlélőtörténetet írsz, amiben a karakter egyedül néz szembe az elemekkel, azt egyszerűbb elmesélni Hős útjával.
Nyugodtan lehet a két történettípust kombinálni is, tulajdonképpen mindkét típus hasonló ívet jár be, és akár egy Hős útja történetbe is be lehet emelni témaként a közösség fontosságát.
Forrás: John – Truby: The Anatomy of Genres
– Gail Carriger: The Heroine’s Journey
